1. Fejezet - Snuff

,,Temesd titkaid a bőrömbe
Te ártatlanul kerülsz majd ki
És magamra maradok a bűnökkel
A levegő körülöttem ketrecnek hat
És a szerelem csak álca
Ami leplezi a dühöt

Ha tényleg szeretsz, engedj el
És fuss, mielőtt rájönnék
A szívem túl sötét, hogy érdekeljen
Nem tudom elpusztítani, ami nincs itt
Tartsd meg bennem a hitet
Ha egyedül vagyok, nem tudok gyűlölni
Nem érdemellek meg
A mosolyom már rég tovatűnt
Ha még változhatok, remélem sose tudom meg

Még mindig megcsókolom a leveleid
És őrzöm őket magamban, minden csókot megízlelve
Nem tudok szembenézni az élettel a fényed nélkül
De mindez darabokra szakadt...
Mikor megtagadtad a harcot

Ne fáradj, nem fogom meghallani
Azt hittem tisztáztam:
Nem tudsz eléggé gyülölni ahhoz, hogy szeress
Ez elég kellett volna legyen?
Csak azt kívánom, bárcsak ne lettél volna a barátom
Akkor képes lettem volna bántani a végén
Soha nem tartottam magam szentnek
Azt már száműztem magamból rég
A halál a reményem, hogy el tudlak engedni

Törd össze megad a falaimon
Köpd a szánalmad a lelkembe
Sose volt szükséged segítségre
Eladtál, hogy magadat mentsd
Nem hallgatok többé a szégyenedre
Elfuthatsz, de ugyanaz maradsz
Az angyalok hazudnak, hogy rendet tartsanak
A szerelem már rég elnyerte büntetését
Ha téged még érdekel, nem akarok tudni róla

Ha téged még érdekel, ne hagyd, hogy megtudjam."

Ez a dalszöveg tárult elém, miközben a bőröndömből átnéztem pár szerzeményem, amik nagyon közel állnak hozzám, hisz ezekben benne vagyok én is - elmélkedtem, s egy könny hagyta el a szemem. Közben feleszméltem, és megtöröltem a szemeimet.Valaki kopogtatott - azt gondoltam hogy a pincér érkezett meg az ebédemmel, amit rendeltem. Azért mégis megkérdeztem, hogy ,,Ki vagy?" - ..... egy újságíró vagyok - A nevét azonnal el is feledtem, és düh bontakozott ki belőlem, amit megmagyarázhatatlan tettek követtek... - ,,Most fogd meg magad, és takarodj el innen, amíg megteheted!" - és ami a legkózelebb volt a kezemhez, jelen esetben egy virágcserép, amit az ajtóhoz vágtam. Hallottam, ahogy a lépteit megszaporázva halad el az ajtótól az a firkász. Közben azzal fenyegetőzött, ha szépen nem, de más eszközökkel minnél több infót Paul haláláról... Legszívesebben utána mentem volna... Kb. negyed óra múlva, mikor még mindig a bőröndömmel szöszmötöltem, elkezdett csörögni a telefon. Siettem, hogy mihamarabb felvehessem, hátha valami,jó ismerős, vagy a bandám keres: Halló! - Jó estét! Kelly vagyok a recepcióról. Azért zavarom, mert két úriember keresi önt, azt állítják, hogy magának nagyon jó barátai. Azt mondták, hogy ők Joey, ès James. Felengedhetem az urakat? - Hát persze! Vègre értelmes emberek is keresnek, nem csak gügye újságírók... - mondtam a telefonba, mintha azt a Kellyt nagyon érdekelné, vagy rá tartozna... Jól rászámoltam egy esti piálásra, ezért előkaptam egy üveg vodkát, és három poharat, amiket úgy kellett felfedeznem, hisz még csak kb. öt órája tartózkodok a szállodában. Három perc is alig telt el, mire kopogtattak az ajtón. Biztonság kedvéért megkérdeztem hogy ,,Ti vagytok azok srácok?" - Igen, mi vagyunk. - Hallottam meg Joey hangját. - Be is engednél minket Corey? - Ja, persze! Ne haragudjatok, csak ma már volt itt egy idióta firkász, aki Paulról akart kérdezni, de elküldtem. - mondtam nekik. Ahogy ezt kimondtam, öt másodperces csend lett. Egyszerre szomorúság, ès düh tükröződött rajtuk, s csak a földet bámultuk. Egyszerre csak némán átöleltük egymást, mintha Paul is csak ezt akarná, hogy összetartson a banda. Közben halkan mondtam nekik: ,,Sziasztok! Örülök, hogy itt vagytok!" - Ekkor kaptam észbe, hogy még mindig a küszöbön állunk. - Gyertek csak be, ne itt álljunk, mèg kihallgatnak minket a vègèn. - Ez igaz! - szólaltak meg egyszerre. Azzal bezártam az ajtót, és leültünk a kanapéra, az asztal köré, ahol a pia várt minket. Töltöttem is mindegyőnknek a nedüből. - Joey: Köszi Corey! - Köszönöm! - nézett rám hálásan James. Minek köszönhetem látogatásotokat? - Annak, hogy te csak úgy leléptél otthonról...mondta James. - Stephanie mondta el, hogy ebben a szállodában találunk meg. - mondta Joey. - Nem csak úgy szó nélkül léptem le otthonról, hanem Stephanieval megbeszèltem, hogy az ők érdekükben jövök el egy kis időre, mivel úgyis ránk lesznek szálva azok a rohadt firkászok, és Paulról kérdezgetnek, és ezeknek nem akarom kitenni a családom, értitek? - James: Azt hiszem értjük Corey... - és azzal megveregette a vállam, ami abban a helyzetben nagyon jól esett. - Joey: Már átfutott az agyamon, hogy be kéne szereznem olyan harcikutyát, azt a Pitbullt, vagy mit, akkor talán rólam is leszálnának azok a rohadékok... - James: Vagy csak megmérgeznék szegényt... - Hát ez is igaz... - dünnyögte halkan Joey. - A beszélgetés közben, amit leginkább Joey, és James folytatott le, mindenkinek el is fogyott az itala, ígyhát töltöttem ismét a srácoknak. Magamnak már csak colát töltöttem. - Corey, te meg miért csak colát iszol? - vont kérdőre Joey. - Igen, miért? - kíváncsiskodott James is. - Tudjátok, milyen vagyok, ha többet iszok a kelleténél, és most pont nem hiányzik sermmi jelenet, meg érzelmi kitörés a résuemről. - Ja, értjük mi. - Néztek össze a fiúk. Persze ők már párszor ittak velem, és sokszor ittuk le magunkat a sárgaföldig, ami most nagyon nem hiányzott nekem. - Egyébként hogy vagy Corey? - kérdezte James. - Azt kérdezed, jogy vagyok? Hát szarul... Szegény Paul másfél hónapja hunyt el... - Tudjuk mi is, és mindanyian a Slipknotból ki vagyunk, csak próbáljuk erősnek mutatni magunkat... - Csuklott össze a hangja Jamesnek. - Tudjátok, nekem Paul nem csak barát, bajtárs, a bandám tagja volt, hanem már testvéremként szerettem őt... Én ezért haragszom magamra, mert ha nem engedem magamhoz közel az embereket, akkor nem fájna ennyire az elvesztésük, és nem csalódnék bennük olyan nagyot... - mondtam könnyes szemmel. - Ez megy már règóta... - suttogtam halkan. Biztos hallották a többiek ezt a mondatot , csak jobbnak látták, nem visszakérdezni. - Srácok, menjünk, és sétáljunk egyet a városban! - vetette fel az ötletet Joey. - James egyből felállt, és azzal a lendülettel majdnem rá is esett az üvegasztalra, Joeyval eegyszerre keptuk el mindkét vállát. - Jó, menjünk, de csak mert James eléggé leitta magát, és haza kell kísérni... - erre James csak egy csuklással válaszolt. - Na, segítsük le a lépcsőn ezt az idiótát. - mondtam Joeynak. - Corey, ez a félnótás mikor ivott ennyit? - kérdezte Joey. - Én tudjam? Ti jöttetek együtt, nem? - Joey: Hát igen, de nem emlékszem, hogy bementünk volna útközben valamelyik kocsmába... - szavatkozott. - Hé, te szemét! - kiáltotta el magát Joey, a részeg Jamesre nézve, és egy lendülettel tarkón vágta. - Hé Joey, azért ennyire nagy hibát nem vétett, hogy így reagálj rá. - mondtam. - De igen, mert azzal az ürüggyel, hogy pisilnie kell, bement a szálloda mellett lévő presszóba, ahol nyilván ivott ez a majom... - háborodott fel Joey. - És most te tényleg ezen akadtál ki ennyire? - kérdeztem Joeyt. - Nem csak ezért. Mert igazán szólhatott volna nekem is... - dörmögte Joey. - Ti dilisek vagytok. - mondtam az újjammal a fejem körül körözve, amire Joey csak legyintett, és a földet kezdte bámulni. - Tudom, nekem is nagyon hiányzik... - suttogtam, amire James csuklott egyet, mintha azt akarta volna mondani, hogy ,,Nekem is hiányzik Paul!" De már szegény barátunk száját egy értelmes szó nem tudta elhagyni, csak amikor megbotlott, annyit tudott mondani, hogy ,,Hoppá!" . Végre James házához értünk. - mondta Joey. - Joeykám, mintha örülnél, hogy megszabadulsz a tehertől, és a piaszagtól... - gúnyolódtam. - Na, vigyük be Jamest. - mondta nagy erőt véve Joey. - Várj csak, segítek! - szóltam Joeynak, aki arcán felfedezni véltem némi megkönnyebbülést. - Bakker! - szólalt meg Joey. - Mi az? - kérdeztem, miközben az utolsó lépcsőfokon táncoltattam fel Jamest. - A kulcs! Nála van... - mutatott Jamesre elkeseredett fejjel. Tudtuk, hogy James mindig a farzsebében hordja a lakáskulcsot , és valahogy egyikőnk sem akart benyúlni érte. - Joey, te húzd ki a zsebét, hogy be tudjak nyúlni, anélkül, hogy hozzá kéne simulnom bármilyéhez is ennek a félnótásnak. - Oké. - könnyebbült meg Joey. Azzal széthúzta a zsebet, én meg két újjal óvatosan benyúltam a kulcsért... - Hát ha most valaki látott minket, biztos férreértette a helyzetet. - mondtam. - Engem valahogy nem érdekel, sokkal jobb megoldás , mintha a kezünk hozzásimult volna a .... - Hé, még hányok a végén! - szakítottam félbe Joeyt. - Tessék, itt a kulcs, nyitsd ki! - nyomtam a kezébe a kulcsot Joeynak. Közben szegény James az ajtónak dőlve aludt már. - Na vogyük be! - mondtam. - Hová? - problémázott Joey. - Hát ide a kanapéra... - mondtam egyértelműen a dolgot, amit Joey is helyeselt. - Akkor ezzel is megvolnánk. - mondtam egy mély levegőt véve. - Na, mi meg menjünk. - tanácsolta Joey. - én csak bólintottam. - Haza kísérlek Joey! - mondtam. - Felőlem... - mondta halkan Joey. Tudtam, hogy azért viselkedik így, mert nem akarja elrabolni az időmet, meg hogy vele foglalkozzak... De ez amúgyis hülyesèg, és most valahogy még nekem is szükségem volt, hogy egy barátommal beszéljek. Szépen lassan lépkedtünk, mintha mindketten azt akarnánk, hogy minnél később érjünk haza. - Hé, Corey, emlékszel, mikor hotdog árusnál az egész banda versenyzett, hogy ki legtöbbet megenni, és amikor nem bírta tovább már egyikőnk sem, Paul még repetázott? - Idézte fel Joey a Paullal töltött közös emlékünket. - Hogyne emlékeznék! - vágtam rá kicsit elmosolyodva, mintha Paul is velünk lenne. - Nekem még képem is van arról a délutánról. - vigyorgott Joey. - Azon a képen mintha kétszer akkorák lettünk volna. - nevetett. - Na azt a képet muszáj lesz megmutatnod! - próbáltam befenyíteni, hogy még csak eszébe se jusson elfelejteni, de persze ezt is elröhögtem. - Na, és te emlékszel arra, mikor Paul egy sráctól kölcsönkérte a görkoriját, és még egyet se lépett, máris hanyatt esett, és a kezében lèvő fagyi, egy öreg hölgy fején landolt? - kérdeztem. - Hú, dereng valami. - nevettünk, akárcsak régen Paullal. - Nekem erről videóm is van. - mondtam büszkélkedve. Megegyeztünk, hogy egyik délután megnézünk minden videót, és átnézünk minden képet, ami Paulhoz fűződik. Azt is megbeszéltük, hogy, hogy valamelyik nap összehívjuk a bandát, és egy kicsit zenélünk Paul Grey tiszteletére. Perceken belül Joey házához értünk. - Corey, nem jössz be egy italra? - kérdezte Joey. - Köszi, most inkább kihagynám, idelye indulnom... Majd kereslek. - Oké! - kiáltotta utánam Joey. Azzal elindultam a szálloda felé. Egyszer csak rákanyarodtam egy hosszú macskaköves útra, amit végig óriás fák öveztek, és lámpák világítottak leveleik közt. Tudtam, éreztem, hogy tovább kell lépni, Paul is ezt akarná, hogy zenéink sikeresek legyenek. Meg vagyok róla gyóződve, hogy Paul mindig velünk van, lesz. Ezután egy mondat hagyta el a szám: ,,Sosem felejtünk el Paul Grey!" - és láttam a lehelletem, ami felszállt, át a fák levelei közt, fel egészen a csillagokig. Biztos voltam benne, hogy Paulhoz eljutott ez a mondat. Ekkor lágy szellő kerekedett, én az ég felé néztem, és tudtam, hogy Paul válaszolt az üzenetemre, és egy falevél szállt le, pont a vállamra. Könnyeimet letörölve, a kis falevéllel a kezemben elindultam a végtelennek tűnő út felé..