2. Fejezet - Snuff

Egy szép reggelre ébredtem. A nap sütött, a madarak daloltak, és a falevél, amit Paultól kaptam, mellettem volt az éjjeli szekrényemen. Most először tudtam hat hét után legalább öt órát aludni. Ez már rekord volt nálam. De valahogy mégse volt semmi, ami a Paul utáni űrt kitöltötte volna, és nem is lesz soha, ezt tudtam. Megpróbáltam elhesegetni a rossz gondolatokat. Nem akartam a srácok előtt összetörve lenni, és hogy azzal foglalkozzanak, hogy engem pesztrálnak. Ezt a mai estét Paul tiszteletére tartjuk fent. Hosszas gondolkozás után kimásztam az ágyból, lezuhanyoztam, felöltöztem és máris naprakészen álltam. Rendeltem egy kávét, amit szépen lassan iszogattam, közben eszembe jutott Stephanie, és a gyerekeink.
- Már nagyon hiányoztok! - sóhajtottam egy nagyot, miközben egy képet nézegettem, amin a családom volt. Arra gondoltam, hogy mielőtt találkoznék a bandával, meglátogatom őket. El is indulok! - suttogtam, és egy utolsót szürcsöltem a kávémba. Rögtön fel is kaptam a felsőmet, és rohantam is az ajtó felé. Pont, mikor az ajtót zártam volna be, eszembe jutott,  hogy a Paultól kapott falevél a szekrényen maradt... Ezért vissza is mentem érte. Becsúsztattam a kis noteszembe, amit azért hordtam magamnál mindig, mert ha megszállt az ihlet, ebbe jegyzeteltem. Most már indulhattam, hisz minden nálam van, ami fontos. - gondoltam. Azzal el is indultam. Leszökdeltem a lépcsőn és egyenesen a családomhoz vettem az irányt. Talán félúton jártam a házunkig, mikor összefutottam Siddel.
- Hello Sid! - örültem meg neki, hisz már vagy egy hete nem beszéltem vele sem, akárcsak a Slipknot többi tagjával sem, kivéve Joeyt, és Jamest.
- Hello Corey! Mi újság? - érdeklődött Sid.
- Éppen most tartok hazafelé, már hiányzik a családom.
- Oh, értem, Joey mesélte, hogy most egy szállodában laksz. - mondta kissé meglepetten Sid.
- Igen, de csak míg lecsillapodnak a kedélyek... Tudod, azok a bohóc újságírók nem hagynak nyugtot az embernek, és ami a legrosszabb, még a családjának sem. Épp ezèrt költöztem el egy kis időre, hogy a családomat megvédjem az ilyen rohadékoktól.
- Tökéletesen megértem a helyzeted, én se csinálnám másként a helyedben. - biztatott Sid.
- Tényleg, most jut eszembe, hogy ma délután a próbatermünkben zenélünk egyet Paul tiszteletére, és neked is ott kell lenned! - mondzam ellentmondást nem tűrően.
- Még szép, hogy ott leszek! - tette Sid a vállaimra mindkét igencsak nagy kezét.
- Oké, akkor majd jelzünk, mikor lenne jó. - mondtam, és már indultam is tovább.
- Sid: Jól van, számíthattok rám, és Paul is. - mondta.
- Erre csak intettem Sidnek. Gyorsan haladtam tovább. Kb. Tíz perc múlva a házunkhoz értem. Körülbelül négy és fél órát töltöttem a családommal, mikor zavartan felkaptam a telefonom, és hívásokat intéztem. Felhívtam a bandát, hogy hétre mindenki legyen a közös próbatermünkben. Már délután hat volt. Lehajoltam, a gyerekeknek nyomtam egy puszit az arcukra, aztán szépen lassan felegyenesedtem, Stephaniera néztem, csak ennyit mondtam a feleségemnek: - Stephanie, nekem mennem kell most. - suttogtam. Majd megbabonázott nézéssel elindultam a kijárat felé, ő elém ugrott és átölelt. Mintha csak tudná, hogy a tiszteletemet megyek leróni az elhunyt barátomnak... Nyomtam egy puszit a homlokára, amitől elmosolyodott, és miután elengedett, mentem is tovább. Útközben beugrottam egy boltba, ahol vettem egy gyertyát. Mokor beléptem a próbaterembe, egyből a jobb oldalt álló sötét színű basszusgitárra tekintettem. Szépen lassan közelítettem meg a gyönyörű hangszert, ami már porosodott, mivel nem nyúltunk hozzá, mióta Paul utoljára lerakta... Talán egy lépés választott el a gitártól, mikor a földre ereszkedtem, majd meggyújtottam a gyertyát, és ezt suttogtam, mélyen a gitárt nézve: - Soha nem felejtelek el Testvérem! - Azzal könnybe lábadt a szemem, és a két kezemmel takartam el.
- ,,Engedj elmenni!" - suttogta a fülembe egy nagyon ismerős hang.
- Paul, te vagy az?! kiáltottam el magam, mire nem kaptam választ. Kint nagy szél kerekedett, és villámlott. Egyszercsak a kisablakot becsapta a szél, és megrepedt az üveg, tudtam, hogy Paul itt van... Egyszerüen éreztem a jelenlétét... A szél az összes dalszöveget, kottát, ami a teremben volt, szétfújta, csak röpködtek a papírdarabok, és végül a gyertyát is elfújta, aminek felszálló füstjében megláttam egy alakot, aki megérinti mindkét vállam. Már a hideg is kirázott, mikor ismét meghallottam Paul hagját.
-,,Eljöttem a lelkem egy barabjáért!" - suttogta, és a gitárján simított egyet, ezt követően hirtelen feloszlott a füst. A gitáron lévő porrétegen látni lehetett az újjainak nyomait, amit meglepetten néztem hosszas ideig. Közben megérkeztek a többiek is. Úgy döntöttem, nem mondom el nekik , hogy mi történt egyenlőre.
- Hé, Corey! Ennyire kivagy? - mutatott Sid a földön heverő papírokra, és a megrepedt ablaküvegre. Én csak megvontam a vállam, hogy leszálljanak erről a témáról.
- Hú, ez a vihar! - szólalt meg James panaszkodóan.
- Mindannyian eláztunk! -nézett mindenkin végig Joey.
- Várjatok! - azzal kiléptem az ajtón, széttártam a kezeimet, és az ég nézten, aztán visszamentem.
- Ezt miért csináltad? - kérdezte furcsállóan Shawn.
- Csak azért, hogy én is vizes legyek, ne csak ti! - mondtam kissé szemrehányóan.
- Neki kezdhetnénk a zenélésnek? - kérdeztem türelmetlenül.
- Na jó, de ki fog basszerozni? - kérdezte Sid elszomorodva,, biztosan Paul jutott neki is eszébe.
- Basszer nélkül játszunk! - vágtam rá, mire mindenki nagyot nézett.
- Hát jó. - mondták sorban a többiek. Mindenkinek azon járt a feje, hogy mi fog így a zenélésből kisülni. Mindenki elfoglalta a jól megszokott helyét,, csak Paul hiányzott... Elkezdtem énekelni a Snuffot, kissé összecsuklott hangon, a többiek próbáltak követni, és lassan mindenki beszállt a zenébe, de nagyon nem volt jó így, hogy nincs Paul, aki basszerozzon... Ekkor újból szél támadt a teremben:
- ,,Én még itt vagyok!" - suttogta a fülembe Paul, amitől egy sort nagyon rosszul énekeltem, mire megálltak a srácok.
- Corey, akarsz pihenni? - kérdezte James.
- Ja, semmi, nem, folytassuk ott, ahol elrontottam. - szavatkoztam.
- Hát jó! - vágták rá a többiek furcsálkozva. Pont a Dead Memoriesnak kezdtünk neki, mikor a kitört ablakon keresztül egy villám tévedt be, és csapott Paul gitárjába... Mindenki megrémült. A gitárt végigjárta az áram, aztán elkezdett szikrázni. A homályban egy fekete kapucnis személy állt. Az arcát nem láthattuk és ez nagyon félelmetes volt...
- Szóval eljöttél érte, ahogy mondtad! - szóltam neki, amire Paul csak bólintott... A gitár egy szempillantás alatt nála volt, és fényesebben csillogott, mint valaha is. Egy váratlan fordulatban a Dead Memoriest kezdte el játszani. Mindenki a félelmét elrejtve elkezdte követni. Valahogy most sokkal szebb hangja volt a gitárjának, talán csak mert tudtam, hogy most hallhatom utoljára.. S csak pengette, sírt a dal, akárcsak a lelkem...sírtunk mi mindannyian... Tudtam, hogy ez az utolsó közös zenélésünk ezzel a nagyszerű emberrel... Volt, hogy a bőgés határán üvöltve, vagy a dühtöl vezérelve hörögtem. Nincs is ennél fájdalmasabb, hogy velünk van a számunkra szeretett személy lelke, de nem tudjuk már visszahozni őt az élők közé.. Már a Psychosocial végéhez értünk, mikor egyszercsak elhalkult minden, teljesen sötét lett a teremben, kivéve a falon. Mint a nap, olyan fényes alagút tárult elénk, amibe Paul belépett. Lassan megfordult, a zsebéből elővett egy levelet ès egy rózsát, amibe mélyen beleazagolt, aztán feldobta őket, a szél megragadta, és elém tette a búcsú ajándékát Paulnak. Aztán mondott valamit, amit mi élők már nem hallhattuk... Paul hátat fordított, intett, aztán a gitárjával a hátán eltűnt a fényben, ami közben mintha bezárult volna...
- Most tényleg vége? Végleg itt hagyott minket! - futott át pár gondolat a fejemen. A többiek is csak le voltak dermedve a történtek láttán, s mintha csak magamat látnám, az arcokra száradt könnycseppek, amit a többieken láttam... Azzal mintha csak megbabonáztak volna, a rózsával, ès a levèllel a kezemben elsétáltam, el, egészen a szállodáig. Gyorsan berohantam a szobámba . Akkor, abban a helyzetben nem érdekelt, hogy kivel mi van, valahogy még az sem  foglalkoztatott, hogy a többieket  csak úgy otthagytam a teremben... Lesöpörtem minden poharat, csészét az üvegasztalról , és elhelyeztem rajta a rózsát, és a levelet, pont úgy, hogy az ágyból is lássam. Egyenlőrw nem volt elég erőm hogy kinyissam a levelet. Majd máskor olvasom el a többieknek - tisztáztam magamban a helyzetet.. Csak néztem, s csak néztem, és azon járt az eszem, hogy Paulnak igaza volt, én is megnehezítettem abban, hogy békére leljen, hisz magamnak se vallottam be, hogy ő már nem lehet velünk többé.
Már tudom! A szeretett személy, aki fontos számunkra, soha nem hal meg, csupán az életének egy olyan állomására ér egyszer, ahol már nem bántják, , nem èrintkezik az emberekkel, azokkal az emberekkel akik szerették a zenéit,,de róla valójában semmit srm tudtak, és párezer forintért eladták volna. Paulnak már jobb így, együtt a gitárjával végre békére lelhet.
Megtanultam: Az ember nem lehet önző, nem várhatjuk el, hogy az elhunyt szerettünk visszatérjen ebbe a szeretetlen, háborgó, gyűlölettel telt világba, otthagyva a megynyugvást, amibe mostmár Paul is van... Elővettem a noteszemből a kis falevelet, és sokáig csak néztem némán, végül könnyekkel a szememben lelt rám az álom...